DIREKT MARKETING

Csiling, csiling, csiling... csiling, csiling, csiling...

– Halló, tessék!

– Jó napot kívánok, a Bioturbulencia Egészségügyi Komplex Országos Intézménytől beszélek, Kovács Iluska vagyok, Sámfai professzor úr megbízásából keresem, zavarhatom ugye pár percet?

– Nem tetszik zavarni, tudja, én kisnyugdíjas vagyok, örülök én kérem szépen, ha valaki felhív, kivel beszélek?

– Kovács Iluska vagyok, a Sámfai professzor úr megbízásából...

– Milyen Júlia?

– Nem Júlia, hanem Iluska, a Sámfai professzor úrnál vagyok...

– Én erről a Sámfai professzorról már hallottam, ő volt, ugye, aki az elektromos tyúkszemvágót feltalálta?

– Az nem ő volt, mert a professzor úr a bioturbulencia hazai úttörője...

– Na, ez nem jutott eszembe. Máskor is hívjon kedvesem, tudja, engem még az Orbán úr is hívott, ő nagyon rendes ember, levelezik is velem, maguk is küldenek levelet?

– Természetesen... Ugye ön Pincinger Andrásné, a címe pedig...

– Jaj, de édeset hibázott! Én a Pincinger András vagyok, a feleségem éppen ultrahangon van, nekem kellett volna menni, de nem érek rá, tudja, hogy van ez.

– De most rá tetszik érni, ugye? Néhány rövid kérdést tennék fel a néninek... pardon, bácsinak...

– Nem baj, szívecském, csak tegye fel nyugodtan, de mondja, ajándékot is adnak?

– Mire tetszik gondolni?

– Hát arra, amit a telefonos emberek szoktak ígérni. Egy csomag kínai ránctalanító, sötétben is használható csipesz, detektoros rádió, az ember örül az ilyennek.

– Bizony, bizony, mi is adunk a kedves családnak, de ezért el kell ide jönni a Margitszigetre, itt várjuk a bácsit, de előbb néhány kérdést teszek fel, tetszik figyelni?

– Hangosabban tessék!

– A beszélgetés rögzítve lesz, rendben?

– A kémek végett, ugye? Most néztem éppen a délutáni műsorban, hogy ezek mindenkit lehallgatnak, maga is ilyen lehallgatós társaságtól van?

– Pincinger bácsi, én a bioturbulenciás cégtől vagyok!

– Az mi az isten csudája?

– Akkor kérdezek, jó? Tessék mondani, éjszaka ki tetszik menni a vécére és hányszor? Nem muszáj pontosan, elég, ha csak körülbelül tetszik mondani!

– Hát ahányszor kell, ugye, de miért kérdezi, lelkem? Maga is kimegy, mi?

– De hányszor? Négyszer, ötször, hatszor?

– Mikor hogy. Ha sört iszok... Hahaha!.. Szokott sört inni, kedves?

– Ritkán. Akkor beírom, hogy ötször.

– Írja csak, ha ettől függ az ajándék.

– És nehezen megy, vagy könnyen?

– Már micsoda?

– Hát ugye a csurgás, mert mi egy speciális edényt forgalmazunk, ami a bioturbulencia elvén működik és ha el tetszik hozzánk jönni... Van kéznél ceruzája, bácsi?

– Nekem golyóstollam is van, kölcsön akarja kérni?

– A címet diktálom.

– Nana, nana, én öreg vagyok már ehhez, van nekem egy jó feleségem, isten őrizz...

– Ide el tetszik jönni, és már csomagoljuk is az ajándékot...

– Nem alkalmatlankodok én, kérem szépen, küldje csak el az ajándékot, ha már ilyen kedves volt, hogy felhívott.

– ...És itt kapják a megrendelés szerint a bioturbulencia új találmányát. Akkor megrendeli? Írhatom?

– Az ajándékot?

– Nem! De nehéz felfogású a bácsi! Ha most megrendeli, elég csak a telefonba mondani, hogy igen, és öné a fantasztikus éjjeli találmány.

– Elfogadom az ajándékot! El én! Igen, küldjék, azt a bioizét pedig megtarthatják maguknak.

– Vén hülye! Megkaphatná a világ legjobb bilijét engedménnyel, és szarakodik itt!

Katt.

Pincinger bácsi fejét csóválva kicsoszog a vécére pisilni. Ezek a mai fiatalok!

KETTŐT FIZET

Bugyli úr (hm, nomen est omen, ugye) a szokásos két deci alföldi rettenetest kérte, természetesen a fehérből és tisztán, amit Ibolyka sejtelmes mosollyal mért bele a pohárba.

Hörpösi Géza már várta a borpince sarkába állított kétszemélyes asztalnál. Géza a második pohár után volt, minek következtében nem remegett a keze.

– Üljél lefele, öreg vitéz! – invitálta Bugyli urat, akinek keresztnevét nem ismerte senki, de minek is.

– Aztán hány nyolc kalács, és tojnak-e a rókák? – nyitotta meg a kezdő korty után a tanácskozást Bugyli bácsi.

– E’ hülyeség. Megkaptad-e a nyögdíjat, hékám?

– Meg azt. Maradt is belőle. Holnap is iszok borót, meglássa akárki.

– Aszt nyögdíjprémcsi is jutott hozzá, he?

– Nekem nem. Hazudnak azok ottan. Várhatom a dudvát, mint a kelenföldi harangozó, eh, frászt annak, aki megeszi. Aszt ötleted van-e?

– Mire föl komám?

– Hát a buksza kitömésére, majomember. Mire, mire… legyél konkrét ördögadta, te Géza!

– Ja, hogy plusz lovetta kellene, beszéljél magyarul, öcsi pöcsi!

– Csak úgy mondom, öreg gladiátor, hogy értsed, tegnap itt melegedtem a művház előterében, oszt mivel hézagos volt a jelenlét, és nem akarta égetni a púderját a főnökcsajszi, hát beterelt engem is vattának, bár mondtam neki, hogy nem-e baj, ha horkolok, de csak kacsintott a tyúk, hogy nem. Szóval odaültetett a sor elejibe, hát figyeltem, mint az éhes kandúr a verébre, vagyis arra az agyas spinére, aki leoktatott, hogyan legyünk pénzes ürgék, ha nincs lóvé.

– Na hogyan, mesélj kenyeres… hozok még egy pohárral az olcsóbbikból, de ne szökj meg, hallod!

Bugyli úr elégedetten nézett körbe, ahogy szokott.

A Géza meg is jött, mint a villám, ki sem pocsolta a poharakat. Pedig egy kicsit billegett, de tolerálta.

– Na nesze – tette le udvariasan Bugyli bácsi elé a poharat. – Aztán hadd hallom a fontosát.

Bugyli úr belekortyolt a borba és csettintett.

– E’ jó… ez a drágábbik, jóbarát, na idesüss. Az okos spine oda lyukadt ki, hogy ki kell tanálni valami újat… meg… – itt elakadt Bugyli úr, szeme a távolba meredt.

– De mit? – akadékoskodott Géza.

– Mit, mit…és rafináció, vagy hogy is mondta, ügyesség sem árt, csavarosság, mint egy anyacsavar, röhögjél, papanek!

Géza kortyolta a maga borát, ami piros volt, mert nem szerette a fehéret, attól gyomorégést kapott.

– Röhög a rosseb, mire fel? Kéne még egy rundó, hallod-e komám? Hogy mozogjon az agy.

– Te következel – hörpintette ki az utolsó csöppet a poharából.

Bugyli bácsi elbotorkált Ibolykához a ráadásért, és kuncogott, hogy neki még megmaradt a fél pohara, plusz most egy újabb két deci, de szép is az élet így délelőtt.

– Na lökjed be, kiskomám, ne sajnáld – helyezte óvatosan a nedűt Géza üres pohara mellé –, ettől pörög majd a kopasz fejed, csak el ne szállj.

– Ez az olcsóbbik – vizsgálta Géza a poharát, mert őt nem lehetett ledegradálni műkedvelői szintre –, verjed át a nénikédet, kisapám… de nem rossz, el kell ismerni – lett a vége a meózásnak a szolid kortyolás után.

Bugyli úr reménykedve itta a maga adagját.

– De kisegítelek, mer’ holnap is lesz nap. Figyelj!

– Ne kímélj! – csillogott Bugyli úr szeme.

– Kapaszkodj, öreg tolókocsis! Azt jegyezd meg, amit mondok, és boldogulsz. Már most lenyugtatlak, engem nem kell bevenni a buliba, okés?

– Okés, mondjad!

– Jegyezd meg, olcsójános a jelszót: kettőt fizet, egyet kap. Érthető? Mondjam még egyszer? A következő rundót is te fizeted, nem ellenkezek. Ez a siker titka, tollashátú.

Bugyli úr is kiitta a poharát. Az egyik szemét becsukta, úgy nézte Gézát.

– Aztán ki az a barom, aki majd kettőt fog fizetni nekem, én meg egyet adok neki, mi?

– Jaj istenem – sóhajtott Géza szomorúan, közben kocogtatta a pohara üvegét a fülpiszkálásra megnövesztett kisujja körmével –, így építsen veled kapitálizmust e szegény ország. Belőled nem lesz tőkés, legfeljebb tökös. Hallgass csak, csotrogány! Amikor zöldséges voltam, hú de régen volt!, adtam a parasztnak valami kis kosár fonnyadt áruért száz forintot. Eddig világos? Jól van. Aszt amikor jött a városi úriasszony, ezt a kosarat a hervadt áruval kétszáz forintért adtam tovább. Számolj, öreg, meg – nyújtotta Bugyli bácsinak az üres poharat Géza – hozhatod a pótlást, mert remeg a kezem, nézd csak!

Bugyli úr elcsoszogott a pulthoz. Aztán vissza. De csak egy poharat hozott.

– Nekem már betelt a kvantum. Megyek tökért, zöldségkirály.

– Fel a fejjel, győzni fog a prolinép, igaz?

A borpince meredek lépcsőjét Bugyli úr simán megmászta, a kinti egészséges friss levegőn tetterő fogta el.

– Letaszítjuk a… mindenkit letaszítunk… a franc egye meg… mindjárt itt az ebédidő… be kell venni a gyógyszert… egyet fizettem, de két pilurát veszek be, hülye Géza!