(régi történet)

Írta: Belvárosi Árpád

Igen, ez így komolyabb ezzel az ipszilonnal, mert írhatjuk ugyan jé-vel is, nekem mindegy, bár ha belegondolunk, a titokzatosság igényli az y-t. Mayát nem nagyon ismertem, én Erzsivel voltam elkötelezve.

Persze ha komolyan vesszük Radványi cinikus megjegyzését, mely szerint Maja Kovszkij „j”-vel (sőt két „j”-vel!) írandó, akkor a helyzet vitás, de szerencsére kéznél volt Ajkai mérnök, aki a nagy Szovjetunióban végezte a tengeri halászati mérnöki főiskolát, és mosolyogva kijavította a tudálékos álláspontot, hogy „gyerekek, annyit illik tudni, hogy az orosz nyelvben nőnem is létezik…”, Maya pedig igencsak nő volt, tehát – ha a „j” marad is – „…a Kovszkij helyett Kovszkaja a kötelező, de egyébként meg hülyék vagytok, mint a sarki utcakő.” De a Maja privátim az lehet Maya. Ez a megállapítás még korábban volt, időtöltés céljából beszélgettünk, amikor a szobánk még csak hat fővel üzemelt, és a kötelező feladatok közti pihenés megengedte a semleges témákat. Például az első emelet legfeltűnőbb lányának (ti. Mayának) részletes kitárgyalását, és nevének vicces összekapcsolását a nagy szovjet költő nevével. Ennek csak egy része volt az orosz nyelv tudományos vizsgálata, a többi résztéma lényegesen naturálisabb területen mozgott, lehet találgatni.

A mi szobánk a szerszámgépgyár széles utcai frontján helyezkedett el, itt szerveztük a termelést, ahogy tudtuk. Nem nagy dicsőség, de közepes jelentőségű beosztottak voltunk, talán (mit talán – biztosan!) én maradtam leghátul a sorban, viszont én voltam a legfiatalabb, előttem állt a jövő. Livi néni már kétszer betöltötte a nyugdíjkorhatárt, még ismerte a gyár régi tőkés kizsákmányolóját is, de nem véleményezett, megfontolt néni volt, általában mosolygott és enyhén rezegtette a fejét, közben verte az agg Remington gépét, amivel az egész gyár legjobb gépírónőjének címét is kiérdemelte.

Árpi és Tibi nagyjából egyforma korú munkásőrök, alig haladták túl a 30-at. Igazi jó, elkötelezett magyar emberek módjára védték a néphatalmat, ahogy kellett.

Radványi Bandi az ablak mellett ült, mint legidősebb, többszörös technikus és viccmesélő bohém.

Ajkai volt a gyár legjobban kiképzett tengeri halászati szakembere, de a Balaton mellett nem akart elhelyezkedni („Ne röhögtessem ki magam!”), mert – mondta – aki szardíniakonzervet is tud gyártatni, az ne alázza magát olajos hallal. Alulról súrolta a 30-at, de nem volt munkásőr. Kooperációval foglalkozott, mint műszaki ember, igaz, most szárazföldi, de akkor is.

Nos egyszer csak a reggeli munkakezdési felfordulás közepette berobogott a rettegett termelési főnök, Ócsos elvtárs, maga előtt lökdösve Mayát, akit még menet közben bemutatott nekünk (persze ismertük a gyönyörű darabot, naná), és mi elájulva bámultunk a jövevényre.

– Maja segíteni jött – folytatta tovább Ócsos elvtárs –, mert ugye mindenki tudja, hogy nyakunkon a féléves terv, amit teljesíteni kell, mert különben úgy rúgnak… hm… valagon bennünket, mint a hétvégi meccsen a 11-est. De nemcsak minket, hanem Lázárfi igazgató elvtársat is, akkor pedig vége a dalnak fiaim, világos?

– Igen – morogta a társaság szomorúan.

– Meg még holnap jön egy újabb segítség, a kis Mezei Éva, a végszereldés Mezei Ernő lánya, aki majd nekünk gépel, na gyerünk, mert mérges leszek!

Ezzel Ócsos elvtárs elment, otthagyta nekünk Mayát, az új kollégát.

Néztünk, mint az egyiptomi szfinx. Jól indul ez a kedd.

De az ajtót feltépte Ócsos elvtárs, és visszadugta a fejét a résbe.

– Két hónapig itt marad Maja, ha nem lenne világos. És valami jó gépet kapjon… mondjuk ne a legöregebb német masinát. Aztat úgyis csak Livi néni szereti, igaz, mama?

Puff, ajtó bevágva, folytatódik a termelés.

Igaz, a Remington gép nem német, valószínűleg amerikai katonák hagyták itt a háború végén – már csak a precízió miatt. Livi néni egyébként tényleg szerette.

Hát csak úgy a miheztartás céljából megemlítem, hogy mi nem voltunk egymásnak a konkurensei, elviseltük, hogy élünk, és kész. Ebből következett, hogy nem pedáloztunk a jövőnkért, pláne nem én. Egyszerű érettségimmel nem sok vizet zavartam, nem értettem semmihez, a technikusok legalább ugatták valahogy a szakmát, velem ez nem történhetett meg.

Radványi Bandi bácsi (eleinte így szólítottam, de leintett) rendes családapaként velem egykorú két gyermeket nevelt, és úriemberként viselkedett, ami nem gátolta meg, hogy amikor kellett, ravasz és diplomatikus legyen. A gyárban pihent, hogy otthon elbarkácsoljon ezt-azt, dotálva magát, mint mindenki, aki szerény fizetését kiegészítette. Engem tanított, mint egy öreg csóka a gyámoltalan fiókát, rám is fért az oktatás, egy-egy véleményével helyes irányba terelt, nem buktam bele minden kis göröngybe. Megtanított a gyári kapkodások túlélésére, finoman mosolygott az egész összevisszaságon, mert átlátott a zűrzavaron, átlátott Ócsos elvtárs jóindulatú, az egyetlen eszmét helyesen képviselő hülyeségein – de így volt ez rendjén.

A két ifjú titán, Árpi és Tibi kedves és szelíd gyerekek voltak, akik valószínűleg még alvás közben is lelkesen szorongatták géppisztolyukat, mert hiszen kellett a MŐR-szigor, nehogy előszivárogjanak az ellenforradalmárok és a külföldi diverzánsok, no hiszen kaptak volna a kiemelt munkás-paraszt ifjaktól, fel lettek készítve alaposan, egyből csillogott a szemük, ha észrevették, hogy a valóság problémái haloványan eltértek a fórsrifttól, hohó!, figyeljünk csak, hátha… de nem lett hátha, elsimult a valóság, megvolt itt mindenkinek a magához való esze, külföldről pedig nem jött senki belénk rúgni.

Livi néni maga volt a béke és nyugalom. Volt rá oka, néha mesélt.

Ajkai éppenséggel szóba jöhetett volna, hogy valamire viszi, mint szovjet káder, de pedálozásról szó sem volt. Egy-két elejtett mondatából rájöttem, hogy összeszűrte a levet egy kelet-német csajszival ott kint, a szovjet halászat megtanulása közben, és ha jól értettem, valami Stralsund-terv megvalósításán dolgoztak, csak az állami bürokrácia olyan volt, mint a beton, lassan ment minden, és a német tengeri halak kaptak egy kis haladékot ahhoz, hogy a korszerű KGST-s konzervbe kerülhessenek.

Én – mint említettem – nem értettem semmihez, egyszerű tedd ezt-tedd azt feladatokat csináltam, robogtam a gyárban, egyik üzemrészből a másikba, a legjobban az edző részleg tetszett (nem sportpálya, nem ám!), hát az szenzációs volt: hatalmas kazánok fújták ki a forró levegőt, a szakik megragadták a vörösen izzó vasakat, és kalapálták, dögönyözték, ütötték, verték az alkatrészeket, közben szállt a tűzeső, hú de jó volt nézni! Müller üzemvezető bátorított, hogy legyek mérnök, iratkozzam be a miskolci egyetemre, ő majd visszavesz ide. „Megeddzük a vasakat, fiam” – lelkesített az öreg mérnök. Sok baj volt, nem akartam mérnök lenni, bár gyönyörködtem a szikrazuhatagban. Nem akartam anyagbeszerző sem lenni, sőt szakács sem és sofőr sem. Imbolyogtam az életben, mint a nád a víz partján. Lehet, hogy szüleim sokáig tartottak maguk mellett, nem úgy, mint a sasmadár, amelyik kilöki a megnőtt gyermekét, hogy most már szállj szépen a világba, édes fiam, fogj magadnak kukacot (vagy mit). Persze ha a fejesek akarták volna, bármi lehetett volna belőlem, még csoportvezető is a rendészeten, és járkálhatok felfújt, büszke fejjel a nyugdíjas és leszázalékolt portások között, rohadt jó érzés lehet – de nem nekem.

Vagy lehettem volna KISZ-titkár, hiszen a középsuli vége felé beléptem az ifjú kommunisták közé, biztos ami biztos. Röhögnöm kellett egyébként, mert tízéves korom óta jó szüleim belém verték, hogy amit itthon hallok, arról egy szót sem máshol, kisfiam, mert a papát lecsukják… (A papát egyébként nem csukták le, mert résen voltam, mint a régi cserkészek.) A KISZ-titkárság jó dolog volt, pláne ha valaki jó helyre született, mint a mostani, nemrég megválasztott gyári titkárunk, akinek a faterja a szomszéd kenyérgyár párttitkára (a PÁRT titkára!) volt, nyilván otthon csak megengedett témák jöttek elő, azokat meg nem kellett titkolni, csak elmondani, mint a verset.

Elmesélem, hogyan választottuk meg Mokodi Bélát KISZ-titkárnak a másik helyett, akit kiemeltek, és ő lett a GYEGO (Tudja-e valaki, hogy mi ez? Én persze tudom…) vezetője. Nagyon egyszerűen történt. Az egyik délután a bőséges üzemi koszt utáni szunyókálást riadólánc zavarta meg (üzent a pártitkárság), hogy „fél óra múlva fontos összejövetel lesz a díszteremben, minden KISZ-ista legyen ott!”. Szuper, én nagyon szerettem gyűlésekre járni, amiből látszik, hogy közösségi ember vagyok. Az elsők között robogtam a díszterembe, hogy jó helyet kapjak, ami sikerült is, mert a második sor közepén Áskuti Zsuzsi és Rosta Pityu foglaltak nekem egy széket. Miután a párttitkár elvtárs is befutott, rögtön akcióba lendült, elmondta, hogy miért vagyunk itt, bemutatta a jelöltet, aki egy szépen megnyírt, kövérkés, tömzsi fiatalember volt, aki ott téblábolt, és mint megtudtuk, Mokodi Béla elvtárs pár napja jött haza a nagy Szovjetunióból, Moszkvában végezte a forgácsolóipari főiskolát, és őt javasoljuk KISZ-titkárnak.

– Mokodi elvtárs, mondjál pár szót magadról! – terelte az összejövetelt helyes irányba a párttitkár elvtárs.

– Ez ki ez a Mokodi tökmag? – kérdeztem Rosta Pityut. Ő éppúgy nem tudta, mint én.

Viszont Áskuti Zsuzsi belesúgta a fülembe meleg leheletével, hogy a jelölt elvtárs papája a szomszéd kenyérgyár stb… stb., így az új titkárt egyhangúan (ahogy illik) megválasztottuk. Engem ezek a hétköznapi körülmények és kisebb taposások nem zavartak, engem csak a kosárlabda és a lányok kötöttek le, ennek következtében nem törődött velem a kutya sem. Lehet, hogy sokan voltak így, éltek a saját köreik között és nyasgem.

No de térjünk vissza a jelenbe!

– Hova üljek? – kérdezte Maya, és lerakta bevásárlószatyrát és retiküljét az asztalomra, mert én voltam legközelebb a bejárathoz.

A startpisztoly eldördült, mint valami versenyen, a fiúk akcióba lendültek, amiben Maya parfümje nyilván doppingszernek hatott.

– Itt ez az üres asztal, édeském, ide leteheti a sejhaját – kezdte az eligazítást Radványi kolléga, akit (bár nem mondtam) a MEO-ból telepítettek a szobánkba (á la Maya), mert Ócsos elvtárs sógorát korrepetálta, aki estin járt a gépipari technikumba, és itt nyugodtabbak voltak a körülmények, mint a másik épület gépekkel zsúfolt anyagvizsgálójában.

– Azon az íróasztalon nem lehet gépelni, fiaim – ébredt fel Livi néni. – Szerezzenek egy ilyet, ni! – ütött kis kezével finoman a Remingtont tartó kis asztalkára. – Mégis hogy képzelik?

Maya egykedvűen nézett szét a szobánkban. Én biztosra vettem, hogy sértve érezte magát, hiszen az első emeletről csak úgy ripsz-ropsz felrántották a harmadikra, hogy gépelj kicsikém, ne siránkozz – hát persze… Ráadásul e vonalon többet tudtam Erzsitől, aki elárulta, hogy Maya (de ez titok, titok?) ha nem itt a gyárban gyűri az ipart, igazából énekesnő, miért, mit gondolt bárki, aki ránézett a sudár lányra? Mert sudár volt és zárkózott. A magas építésű nők vagy deszkák, vagy normálisak, sőt kebelben kiemelkedően csúcsosodnak, ezt láthatta akárki, aki egy kicsit is gondolkodó típus, mint én. Maya szája feltűnően ki volt rúzsozva, talán a gyári környezethez túl is lett húzva, de ez engem nem zavart. Úgy láttam, a többi fiú sem morfondírozott magában, hogy mi lesz itt, ha mindenkinek ennyire vöröslik majd az ajaka.

– És a gép hol van? – érdeklődött Maya, engem otthagyott a csomagokkal, és leült az üres, de poros asztalhoz. Mutatóujját végighúzta az asztal lapján, és grimaszolt utána.

– Mindjárt intézkedünk – lépett elő a tengeri pecás, elvégre egy kooperátornak kutya kötelessége a szervezetlenség következtében fellépő kapacitáshiányt megoldani, ugye érthető ez a műszaki zsargon? És ha egy műszaki fószer éppenséggel tengeri vonalon offé, az nagyon jól megfelel a szárazföldön is, hiszen apály is van a világon, amikor eltűnik a víz, nem? Kapta a telefont, és valakivel beszélt, majd kihirdette a tennivalókat. – A munkásőr elvtársak vigyázzba vágják magukat, mert bevetés következik, le kell támadni a gondnokságot egy rejtőzködő kis írógépasztal feltalálása céljából, érthető? Egy-kettő, egy-kettő, lépés indulandusz!

Árpi és Tibi nagyot nevettek, és kicsörtettek a szobából. Valamelyikük kint a folyosón már rá is kezdett, hogy „Munkásőrnek egy baja, egy baja, nincsen három élete…”

Hát mit mondjak, van ennél szórakoztatóbb hely, mint egy állami intézmény?

– …mi pedig Ottóval (ez én vagyok, ugye) ketten kitaszítjuk a selejtbe a megromlott asztalt, Maya kedves, máskor kritikával fogadja Radványi elvtárs javaslatát bármilyen asztalra vonatkozóan, mert ugye látja, hogy most potyán helyezkedett el.

– Mi a fenének ültem le? Ne szórakozzunk… – állt fel Maya, s közben rálépett a lábamra. – Te… – nézett a szemembe –, ez ki?

– Ő a napos tiszt – kacsintottam Ajkaira, és megragadtuk a rozoga íróasztalt. – Ülj az enyémhez! – segítettem ki a két asztal közé keveredett Mayát. Kiexpediáltuk a bútort a folyosóra, alig horzsoltuk le a festéket az ajtókeretről. A fal mellett elengedtük a cipelt tárgyat, a franc se fog megszakadni a jószándékban! Majd a sok lógós „esem” tovább folytatja a műveletet, értettünk egyet Ajkaival.

Maya nem ült le, keskeny, lapos fenekét asztalomhoz támasztotta, és nézett bennünket.

– Jössz ebédelni? – szóltam vissza.

– Mehetek, itt úgysem tudok semmit csinálni. (Hozta magával a csomagjait, csak nem fél, hogy ellopják? Furcsa.)

Így nekivágtunk a cselekvésnek. Erzsi nem szokott ebédelni, mert őrizte az 50 kilóját.

Lassan, megfontoltan lépkedtünk egymástól fél méter távolságban, ahogy illik. A konyha a gyár túlsó végében volt. Maya majdnem olyan magas, mint én, jól illettünk egymáshoz. Feszítettem a séta közben, hadd ámuljanak az udvaron vonuló ügyetlenek, akiknek nem sikerült egy ilyen pompás lányt kísérni. Egy öreg söprögető szakinak nyitva maradt a szája, talán még nem látta Mayát közelről, el is ámult tőle rendesen. Én meg elképzeltem, ahogy Mayával a Váci utcában kószálunk, úgy mint egy… egy… hm… szerelmespár… (Honnan jutott ez eszembe?) Erzsi nem látott le ide az udvarra, ablakuk az utcára nyílt, ugrándoztak a gondolataim.

Maya hallgatag volt. Még vacilláltam, hogy már beleestem-e Mayába, vagy még van egy kis időm a döntéshez.

– Szeretsz itt dolgozni? – tettem fel a szellemes kérdést.

– Marhára – morogta Maya. – Valami ismeretlen dallamot kezdett dúdolni, amit persze alig hallottam, mert a forgácsolóüzem rendesen működött, a hatalmas, nyitott teherkapu kiengedte a termelés zaját.

Mire elhagytuk a zajt (úgy-ahogy), már meg is érkeztünk az ebédlőhöz, és besorakoztunk a munkásosztály legéhesebb tagjai közé.

Leves, pörkölthús tésztával, és leültünk a legközelebbi asztalhoz. Maya elrendezte a tányérokat, majd rám nézett. Éreztem, hogy most valami váratlan és izgalmas dolog fog történni.

– Kell a pörkölt? – kérdezte a tünemény, és könyökével a maga adagját felém tolta.

– És te?

– Este fellépek, ilyenkor koplalok – nézett rám bánatosan.

– Mi a fene… – lepődtem meg álnokul –, hogy-hogy fellépsz… hol?

Maya persze nem volt hülye, látszott az arcán a lesajnálás, úgy átlátott a szitán, mint az óvónő, akit át akar verni a kisded, mit játszom itt meg magam, már nehogy ne tudjak az ő énekesnői hírnevéről.

– A Hársfa utcában leszek este, ez egy olyan félig bár, félig kocsma. A szokásos helyettesítés.

– Ezt még nem is hallottam. (A szórakoztatóipar rejtelmeiről annyit tudtam, mint a borjú az új kapuról.)

– Ha a dizőz megbetegszik, szólnak nekem, és én beugrok. De ez most más, mert a csajszinak gyereke lesz, és ha jól nyomom a dalokat, én leszek helyette a fix, és agyő gyári élet, érted? – Én értettem, de Maya félrenyelt, fulladni kezdett egy csontdarabtól, de végül kiköpte a bűnöst, és a kanalat beledobta a tányér maradék levesébe. – A rosseb…

A zöldséges csirkés levesből kaptam néhány cseppet a kezemre… hm… diszkréten lenyaltam.

Az ebédlői melós fiúk eddig is bámulták Mayát, most úgy láttam, hogy a kanáldobálás lenyűgözte őket.

– Az kéne még csak, hogy pont ma estére veszítsem el a hangomat – krákogott Maya.

Csak néztem e feltűnő lányt, akivel még sosem ültem együtt sehol, és kezdtem elvarázsolt lenni. Még nem tudtam, hogy a külseje vagy a belseje tett-e rám nagyobb hatást, de majd kiderül, nyugtattam magam. (Bár olyan nyugtalan nem voltam, mert már nem sok hiányzott, hogy beleessek… nem… nem, már beleestem, néztem a szép szürke szemébe.) A vörös rúzsos száj egy kicsit megviselt lett a levestől, de más elváltozás nem történt. A halovány zöld blúz felső két gombjának kioldása remek döntés volt. A vörösbarna dús hajkorona ide-oda szállt egy-egy ideges fejrázás következményeként, a szolid hosszúságú vörös körmök pompásan doboltak az enyhén zsíros asztallap felületén.

Maya hirtelen felpattant ültéből, és a szomszéd asztalhoz lépett, ahol a három surbankó kanalazta a tésztás pörköltet, és kért tőlük egy darab kenyeret, amit a fiúk rémült csodálattal, egymás taszigálva átnyújtottak asztaltársamnak, amiből Maya rögtön letört egy darabot rágcsálás és a torka állapotának helyreállítása céljából. Feltétlen meg kell említeni, hogy a másik asztal megközelítése diszkrét csípőringás közben valósult meg, míg eközben a keskeny fenék szinkronban járt vele. (A beleesés mellé az elvarázsolt állapot is kialakult.) Komolyan mondom, már alig hiányzott valami a szerelemhez, így nem hallottam Maya kérdését, amit az asztalunkhoz való visszatéréskor hozzám intézett: a szemem kikapcsolta a fülemet, kizárólag gyönyörködésre állítottam magamat…

– Este elkísérhetnél, mert nincs segítségem, Laci vidéken van.

Elég ügyetlenül próbáltam a leveses tányéromat kicserélni pörköltösre. E műveletet zavarta ugyanis Maya átpasszolt adagja, mert a két tányér között nem tudtam választani, hiszen az egyiket ő… ő… ő ajánlotta fel.

– Hallod? – törte fel a gondolataimat.

– Mi? Milyen Laci? – lettem zavarodott.

– A vőlegényem. Ő segít, ha fellépek valahol. Egy pohár víz, rendezkedés, az extázisba hergelt közönség lehiggasztása, meg ami kell… most éppen valami fellépést szervez nekem, ezt is ő szokta, tudod…

Tudta az ördög. Valami apró kedvetlenség kezdett szálldosni a fejem körül. Én általában gyors gyerek vagyok, ez az egyik bajom (a többiről nem is beszélve), néha ugrándozom a gondolataim között, és ez a mostani ücsörgés Mayával halovány bizonytalanságba vitt.

Úgy rémlik, hogy ma estére Erzsivel nem terveztünk előre semmit.

– Éjfélre itthon lehetsz, na?

– Hát végül is… – Erzsi járt az eszemben.

– Hol laksz?

– A Fáy utcában.

– Én a Nagymezőben. Este hatkor találkozzunk a November 7. téren, van ott a körúton egy vajas süteményes bolt, az előtt, rendben?

– Hát izé…

– Ne izélj! Mondtam, hogy éjfélre otthon lehetsz.

– Még gondolkozom.

– Hatkor és kész. Én már nem megyek vissza gépelni – kacsintott Maya –, az Ócsos elvtárstól elkéredzkedtem.

– És engedte? – lepődtem meg.

– Egy mosoly az öreg fiúnak, megfogtam a kezét, és rendben lett. Vidd már vissza a tányérokat, én lelépek! – ezzel felállt és otthagyott.

Bámultam Mayát, ahogy kivonult az ebédlőből. Nem nézett vissza, egyből rájöttem, hogy ő nem az a visszanézős fajta.

A fene egye meg! Ilyen nincs az egész világirodalomban, hogy valaki két lányba legyen szerelmes, egyszer az egyikbe, egyszer a másikba. Rómeónak elég volt Júlia, nem ám, hogy majd még egy Lukrécia is legyen tartalékban, méghozzá teljes erővel. Ha nem velem történne, azt mondanám: röhej.

Otthagytam az éttermet, és visszalődörögtem az irodaépületbe. Még egy óra munka, kibírjuk. Erzsihez benézek, határoztam el a lépcsőházban. Erzsi a folyosó végén, egy kisebb szobában dolgozott, én pedig lelassulva közeledtem hozzá.

Erzsit meglátogatni nem volt veszélytelen, mert a szomszéd szobában ücsörgött a vén hülye Adonyi osztályvezető elvtárs, akinek zabszem nőtt a seggében, és negyedóránként végigjárta a beosztottjai szobáit, fegyelem ellenőrzése céljából. Ez nagyon utálatos szokás (utálta mindenki ezért is), és én belebuktam a kezdet kezdetén, amikor még gyenge voltam helyismeretből. Ugyanis éppen Erzsivel beszélgettem megismerkedésünk első hetében egy fontos kérdésről (ti. mit látott a moziban legutóbb), amikor becsörtetett Adonyi et., és kérdőre vont, hogy miért tartom fel az elvtársnőt (Erzsit), amikor éppen a havi beszerzési statisztika számait gépeli a táblázatba, ami a világ legfontosabb témája, táguljak a kislány közeléből, vagy panaszt tesz Ócsos elvtársnál. Hát ilyen dög volt ez az Adonyi.

Most bátor voltam valami okból kifolyólag, nem jutott eszembe Erzsi főnöke, gyorsan akartam látni barátnőmet, és a rossz hangulatból ki akartam törni, merthogy mire az ajtójához értem, kacifántosnak láttam magam, és fogadni mertem volna, hogy ez az állapot Maya miatt következett be. Én hülye, kellett nekem gardírozást vállalni! Hogy a fenébe radírozzam ki magam ebből az egészből, na most légy okos, te ingó-bingó, eszét vesztett paprikajancsi… Azért is végigjárom a kátyús utat, de ki fog segíteni?

Beosontam Erzsihez, igyekeztem arcomra valami semleges elszántságot erőltetni, bár annyira már ismertem a kislányt, hogy mellébeszélni nála nem érdemes, mert olyan agya van, mint az éles kés, pedig a mosolya ártatlan, ő ilyen természetesen mosolygós, ezzel fogott meg.

– Ülj le! – invitált, pedig hátra sem nézett, és közben úgy pattogtatta a gépét, mint valami géppuskás partizán. Közben mutatta halovány piros arcát, hogy oda kéri az üdvözlő puszit.

Az üdvözlő puszit megkapta és leültem mellé.

– Bimbókám – szólt Erzsi, két szemvillanásra rám nézett a barna szemeivel –, szabad lehetsz estére, mert Géza bácsi üzent (aki az egyik szerelőüzem művezetője, és Erzsiék mellett lakott Dunakeszin, rendszeresen expediálta öreg Moszvicsán a szomszéd kislányt, hiszen ugyanoda mentek), hogy egy percet sem vár a gyári fájront dudálás után, dolga van neki is, szóval száguldunk Keszire, mint Kurucz motorversenyző a Nortonján, te mi a fene az a Norton? Mindegy, nekem is van dolgom otthon, befőzünk, érted, amennyit csak lehet, lépj olajra, szépfiú, mert mindjárt jön Adonyi szaktárs, és balhézik a rohadt táblázatai miatt, huss! Állj, várj csak… majdnem elfelejtettem, figyuzz! Hoztam neked egy adag birsalmasajtot, friss, mint az apáca csókja… jaj, csak vicceltem, gondolj rám, ha majszolod, a saját kezemmel csináltam a szomszéd néni terméséből, de most már húzz el!

Egy búcsúpuszit váltottunk, én – ahogy Erzsi javasolta – elhúztam, az ajtóból visszanéztem, éppen akkor fordult utánam Erzsi, mert ő olyan visszanéző típus volt, hála istennek.

Akkor egyelőre felfüggesztjük a tragédiát, gyerünk vissza a többiekhez az irodánkba.

Fél négykor megszólt a gyári duda, mehettünk haza, pattantunk az ajtóhoz. A többiek (kivéve Livi nénit) Mayáról beszéltek, hogy milyen dolog az, itthagyjuk a szobát köszönés nélkül, ez eddig nem volt szokás. Pedig a kollektíva mindent megtett, amit megtehetett: szereztek gépasztalt, egy jobb széket, és valahonnan egy príma NDK-s írógépet, szóval várták a géptündért, aki eltűnt. Bár én rövidre vágva elmeséltem a helyzetet, már ami a szobára tartozott, a sértődés megmaradt. Majd kialusszák, foglaltam állást a helyzetben.

Kényelmesen baktattam a gyár mellett, amikor elzúgott az ismerős Moszkvics, Erzsi vidáman integetett a letekert ablakon át, valamit kiabált is, de nem értettem, de azt láttam, hogy csókot dobott felém. Géza bácsi mereven nézte az utat, nehogy elgázoljon valakit a gyárból.

Én félig-meddig ettem a kefét, de hát aki becsavarodik duplán, az szívhat, és utazhat a zsúfolt buszon ide-oda, hazamenni nem érdemes, mert fordulhatnék vissza, elkésni nem szeretek.

Nem is késtem le Mayát, és ő is pontos volt. Rögtön a kezembe nyomott egy bőröndöt, felvilágosított, hogy ebben vannak a rekvizitumok, de nem nehéz, a lokál úgyis itt van a szomszédban, ki fogom bírni. Ő pedig mellettem sétált a ménkű magas sarkú topogójában, én biztosan hasra estem volna benne.

Időnk bőven volt, mert a fellépés csak kilenckor kezdődött. Csak tudnám, hogy… na mindegy.

Öt perc alatt elértük a mondén helyet… vagyis a kocsmát. Az üzletvezető fogadott bennünket, elég gyanús külsejű egyén volt, a stílusa miatt kiejtette magát nálam, úgy látszik, nagyon megszoktam a vasipari szakik szófukar, célratörő beszédmódját, ez az ürge pedig olyan nyúlós volt, mint a rágógumi, de nem vagyunk egyformák. Én vártam, hogy mit kell csinálni, de nem kellett semmit. Mayán látszott, hogy ideges, elindult valahova hátra, én követtem, még egy kis kuckóba is utánamentem, de kiderült, hogy az az öltöző, bolond fejjel nyomultam utána, mire visszatolt az ajtóban, mondván, ne hülyéskedjek. Nem is olyan egyszerű ez a művészeti sameszkodás, jöttem rá.

Mit csináltam volna, leültem a teremben a kókadt, beszívott alakok közé, bár úgy láttam, verekedés nem akar beindulni. Az üzletvezető hozott egy pohár szódát, hogy a vendége vagyok. Ilyen nagyvonalú volt a fószer.

Kilencig nem történt semmi. Én addig nézelődtem, mértem a terepet, megállapítottam, hol lesz a színpad (nem volt nehéz, mert az egyik sarokban volt egy deszkadobogó, mellette egy zongora), és néztem a felső galériát is, mert emeletes volt a helyiség. Itt aztán szállhat a dal!

Kilenc után betotyogott egy öreg muksó propellernyakkendővel, roggyant sötét öltönyben és hollófekete művészhajjal. A pult mögött ügyködő csaposnak odaintett barátságosan, majd elhelyezkedett a zongora előtt és skálázott. Én mint bennfentes odamentem hozzá, nehogy már azt higgye, hogy az alkoholisták csapatát erősítem, bemutatkoztunk egymásnak, közvetlen volt a bácsi, afféle művész, javasolta, hogy szólítsam Zoli úrnak, így összebarátkoztunk. Láttam, hogy elégedett a zongorával, óriási rutin látszott rajta, valószínűleg fiatalkorában bejárta Európa összes lebuját zenefakasztás céljából, de lehet, hogy tévedek. A klimpírozásból egy-két ismerős dallamot fedeztem fel, ebből előbb-utóbb hangverseny lesz, ez már a ráhangolás, a hervadt közönség is kezdett magához térni, én pedig a megilletődöttség miatt szaporábban vettem a levegőt, vettem észre. És azt, hogy a hátsó homályból előtűnt Maya, akin fehér hálóing… pardon, fehér ruci feszült, és úgy ringatódzott a csípőjén, mint (bár még sosem láttam) Marlene Dietrich. Megállt a zongora előtt, rám nézett, azt hittem, valamit akar tőlem, de aztán felnézett a magasba, közben az üzletvezető a zongorára tett egy pohár vizet, szóval kezdődhetett a menet.

Mayát még énekelni nem hallottam, hát figyeltem, mint egy vadászeb. A zongorista bátorítóan nézett rám (rám!), és csapdosott a billentyűkre, Maya pedig búgott, mint Yma Sumac, ismerjük, nem? Utána jött egy-két operett, és hazai világsláger tömegével. A zongorista becsületesen dolgozott, bár néha furcsa grimaszt vágott, és nagyobbat ütött a billentyűre, mint amit az ember várt. Ehhez én nem értek, biztosan így kell a hangulatot fokozni, vagy mit. A zongorista néha elég furcsán nézett ide-oda.

Az üzletvezető a sörcsapoló berendezés mögött rejtőzött, úgy láttam, néha beletúrt a hajába. A közönség szerintem elaludt. Nekem a hangverseny nem tetszett, igaz, nem vagyok zeneértő fiú, de mindennek vége lesz egyszer, ki kell bírni, ez főszabály.

A zene is abbamaradt, a közönség valószínűleg nem tért magához, mert sűrű csend ülte meg a teret. Nekem itt már összefolyt minden, késő is volt, mentem volna haza minél előbb, ráutalásként kimentem előre a kocsmából, semmi kedvem nem volt hallgatni a búcsúzkodást, de azt azért láttam, hogy az üzletvezető és a zongorista elmélyülten magyaráz valamit a művésznőnek. Kint a szabadban pedig már kezdtem reszketni az éjszakai hűvösben.

Na végre! Megjelent Maya, kezében a bőrönd, de nem adta nekem. Tettünk pár lépést a körút felé.

– A rosseb egye meg ezt a hülyét! – csattant fel Maya. Kiderült, hogy nem lesz állandó szerződése, mert az a botfülű gengszter és a süket zongorista kifogásokat támasztott az előadással szemben. – A Laci lepofozta volna ezeket – tette hozzá. Aztán rám nézett. – Te sem hoztál sok szerencsét, öcsi! – biggyesztette el a száját, és tett pontot a szórakoztatóiparra ma estére.

Elbúcsúztunk, és ment mindenki a dolgára. Még láttam, ahogy Maya beringott a Nagymező utcába.

Erzsivel holnap moziba megyünk, jutott eszembe, megnézzük Belmondót, de klassz lesz!